A „metafizika” kifejezés köztudomásúlag onnan ered, hogy Ariszto telész első kiadója a fizikáról írott könyv után helyezte el a szerző filo zófiai írásait. Ezek azon művek közé tartoztak, melyek a klasszi kus világból az alexandriai könyvtár pusztulása, Róma bukása, a bar bárok dúlása után is megmaradtak. A középkor is a hajdani rend szerint osztá lyozta a tudományokat.

Amit Arisztotelész Első Filozófiának nevezett, az a filozófia alapfogalmait igyekezett tisztázni. A középkorban a keresztény, zsidó, muzulmán teológusok mind a saját szájuk íze szerint értelmezték Arisztotelészt. A XVIII. századra a metafizikát már teljesen a teo lógiai okfejtésekkel azonosították, így mikor a tudományos világon végigsöpört a szekularizáció hulláma, a metafizika a partvonalra szorult.

A XIX. század végén már a teológusok sem foglalkoztak hagyo má nyos értelemben vett metafizikával, aki pedig azzal foglalkozott, az másnak nevezte. A történelem iróniája, hogy a szót az amerikai népi vallásos mozgalmak kapták fel, akik saját hiedelmeiket jelölték vele.

Ezért alighanem célszerű rámutatni, hogy mikor a pénz meta fizi ká járól beszélek, nem arra gondolok, hogy a pénz földönkívüli hűllők összeesküvésének műve vagy hogy elég meggyőznünk magunkat, miszerint minden pénz a mi pénztárcákba törekszik, és máris meggazdagodhatunk. Ezek a meggyőződéseket épp a metafizikától való tartózkodás szülte – ezek az emberek nem fontolták meg ugyanis, milyen kategóriákban gondolkoznak.

Így járunk, ha gettóba zárjuk a filozófiát, ha elválasztjuk a hétköznapi élettől. A figyelmen kívül hagyott filozófiai problémák a nyakunkra nőnek, és bárhogy törjük a fejünket, könnyen zagyvaságokra juthatunk.

Itt ér össze a metafizika és a pénz. Manapság még a lottószámokból is használhatóbb gazdasági tanácsokhoz juthatunk, mint a legnevesebb közgazdászoktól. Ennek egyik oka, hogy a fellendülések és válságok ciklusai miatt a rossz tanácsokkal lehet a legtöbbet keresni. A másik ok az, hogy a közgazdászok igyekeznek tudományt csinálni a szak területükből, azzal viszont már nem bajlódnak, hogy elméleteiket a történelmi tények alapzatára építsék.

Van egy még fontosabb harmadik tényező is. Ennek érvénye nem korlátozódik a közgazdaságtanra – így vagy úgy, de a legtöbb tévedés, ami civilizációnkat arra a szemétdombra juttatja, ahová Róma került, ugyanebben gyökeredzik – de a közgazdaságtanban hatása különösen nyilvánvaló. Egy metafizikai hibáról van szó, amit legnagyobb hatású elkövetője nyomán Descrates-féle tévedésnek is nevezhetünk.

Csekély túlzással: Descartes az első modern gondolkodó. Legalábbis ő volt az első, aki elfogadta a modern gondolkodók egyik előfeltevését, a saját tapasztalatokkal és gondolatokkal rendelkező, független, el kü lönült, megfigyelő én fogalmát. Descartes számára csak az létezik, amit a geometriai bizonyítások szigorúságával tudunk.

Descartes lényegében úgy érvelt, hogy az „van”, amit „tudunk”, és csak azt „tudjuk”, amit „pontosan definiáltunk”. Ő nyilván tisztában volt metafizikai álláspontjának számos következményével. Az is vilá­gos, hogy ezeket a feltevéseket öntudatlan követői vagy kritikát lanul elfogadják, vagy nincsenek is tudatában annak, mit fogadtak el. A modern tudomány például a mérhetőség iránti vonzalmával meg teremtette ennek a logikának egy még szélsőségesebb formáját. Nagyon sok tudós gondolja úgy, hogy csak az létezik, amit ismerünk, csak azt ismerjük, ami mérhető, amit pedig megmértünk, az azonos a mérés eredményével.

A fizikában ezzel egész jól elboldogulhatunk, sőt magas színvonalú tudományt művelhetünk. A fizika által vizsgált jelenségek a mate ma tika eszközeivel jól modellezhetőek, és többségük már olyan messze esik a köznapi tapasztalat világától, hogy ami bennük nem mérhető, különösebb gond nélkül figyelmen kívül hagyható. De próbáljuk csak meg ugyanezt a mindennapi élethez közelebb eső tudományokban! Bajba fogunk kerülni, mert ott a Descartes-féle megközelítés eleve nem szerencsés, annak modern, tudományos kiterjesztése pedig még kevésbé. Ami mérhető, az csak részhalmaza a tudhatónak, ami pedig egy adott helyzetben tudható, csak részhalmaza annak, ami tény le ge sen van. Az pedig, hogy valaminek vannak szám sze rűen mérhető tulajdon ságai, nem jelenti azt, hogy ne lennének legalább annyira lényeges, de nem mérhető tulajdonságai is.

A természettudományokban széles körben elterjedt az a hibás logika, miszerint csak a számszerűen mérhető dolgok léteznek, de ez a fel fogás még szorongatóbb azokon a területeken, melyek a ter mészettudományok tekintélyére ácsingóznak, de a próbát nem igazán állják. E téren igazi állatorvosi lóként tündököl a közgazdaságtan. A köz gaz dászok nem ze dékek óta úgy tesznek – legjobb képviselőik határozott intése ellenére –, mintha területük egyetlen könnyen számszerűsíthető és mérhető alapeleme, a pénz lenne a rendszer egyetlen lényeges tényezője. Könnyű belátni, milyen csábító ez a feltevés, milyen gyorsan rá lehet szokni, mert segítségével látszólag minden egyetlen skálán mérhető; a probléma persze az, hogy ami nem redukálható a skálán mért értékre, az figyelmen kívül marad, miközben többnyire épp ezek a figyelmen kívül hagyott faktorok bizonyulnak perdöntőnek.

Adam Smith A nemzetek gazdagságában bírálja azt az ő korában is elterjedt felfogást, mely szerint a pénz ugyanaz, mint a vagyon. Egy nemzet vagyona, mutat rá, a természeti erőforrásokból előállított ter mékekből és a kollektív munkából tevődik össze. Modern kifejezéssel ez a nemzet ökoszisztémája és gazdasága által előállított áruk és szolgáltatások összege.

A pénz maga nem vagyon, csak a vagyon mérésére szolgáló eszköz. Ezt kellene gyermekeinknek a pénzről először megtanítani.

Persze a közgazdászoknak is ezt kéne először megtanítani, de a Descartes-féle tévedés ennek útjában áll. A pénz mértékegység, könnyen definiálható, felfogható, számszerűsíthatő. A vagyont már sokkal nehezebb beszorítani a számok Prokrusztész-ágyába. Ezért használunk pénzt: hogy a különféle vagyonelemek relatív értékét valahogy megállapíthassuk. A pénz olyan jól méri a vagyont, hogy lassanként el is homályosítja azt. Így a közgazdászok manapság azt hiszik, hogy vagyonról beszélnek, pedig csak pénzről. Ez különösen akkor okoz gondot, amikor azt hiszik, a vagyonnak is olyan tulajdonságai vannak, mint a pénznek.

Ez a felfogás hatja át a kortárs közgazdaságtant. Figyeljük meg, a legtöbb közgazdász milyen magabiztosan tolja félre az olajcsúcs roppant kihívásait. Meggyőződésük, hogy ha szűkében leszünk az olajnak, a piac úgyis kínál majd valami alternatívát. Emögött az a feltevés rejlik, hogy minden energiaforrás pont olyan jó, mint a másik, és a rendszerben lényegében korlátlan összenergia van. Ez igaz a pénzre – az egyik dollár pont annyit ér, mint a másik, mennyiségének pedig ma már semmi sem szab korlátot – de hangsúlyosan nem igaz az energiaforrásokra (például a kőolajra és a napenergiára) vagy a vagyon más formáira.

Még egy közgazdász is furcsán nézne az étkezdében, ha rendelne egy napi menüt, és egy doboz csőkulcsot kapna helyette – még ha árban egyezne is a kettő. Ha a közgazdász egy lakatlan szigeten nyelné az éhkoppot, és a tenger partra vetne egy ládát, ennivaló helyett cső kul csokkal, a kettő közti különbségen élet-halál múlna. Márpedig a mi hely ze tünk ilyen. A világ energiacégei szinte elképzelhetetlen mennyi ségben termelik ki a Föld fogyatkozó készleteiből a fosszilis tüzelőanyagokat. Ha megvárjuk, amíg ezek a készletek elkezdenek kimerülni, akkor már úgy is késő lesz nekiállni átszerelni a civilizációt valamilyen más energiaforrásra, ha találunk ilyet.

Az egyetemek közgadászprofesszorainak szubkultúrája metafizikai hibát követett el – civilizációnk meg talán eljátszotta az utolsó esélyét a katasztrófa elhárítására. Nehéz jobb érvet találni manapság arra, miért fontos a metafizika.

*

A vagyon és a pénz összekeverése annál is könnyebb, mert a pénz egész gazdasági életünket behálózta. Nélküle jóformán mozdulni sem lehet.

A közutálatnak örvendő iskolai tankönyvek már a hatodik oldalon elmagyarázzák, miért is használunk pénzt. Adva van mondjuk egy vízvezeték-szerelő meg egy sertéstenyésztő. Üzletelni szeretnének, de a szerelő zsidó, a tenyésztő meg csak disznóhúst tud felajánlani. Ha van pénz, megy minden, mint a karikacsapás! A tenyésztő eladja a húst másoknak, a pénzből kifizeti a szerelőt, aki maceszt vesz rajta. Mindenki jól járt – a disznót kivéve.

Az egész roppant logikusan hangzik, amíg jobban bele nem gon dolunk. A magyarázat feltételezi, hogy a szerelő, a sertéstenyésztő, a hús vásárlói, a kóser bolt és mindenki más között kizárólag olyan kapcsolatok állnak fenn, ami csak a pénzgazdaságra jellemző. A szerelőnek nincs például olyan háztáji gazdasága, állatokkal az ud varban, ami 150 éve még általános volt, és az élelem zömét bizto sí totta. A tenyésztő nem maga javít meg mindent a ház körül, ahogy tette még 150 éve is. Mindketten csupán egyetlen funkciót töltenek be: a sertés tenyésztő csak sertést tud tenyészteni, a szerelő meg csak szerelni.

Sem a sertéstenyésztő, sem a vízvezeték-szerelő nincs kapcsolatban a csere pénz nélkül működő rendszereivel, melyekre a történelem szá mos példával szol gál. A vadászó-gyűjtögető csoportok az elejtett va dat tradicionális el vek szerint osztották el. Indián törzsfők ünnepé lye sen takarók kal és lazaccal ajándékozták meg a vendégeket, a közép kori parasztoknak évente meghatározott számú munkanapot a báró birtokán kellett dolgozniuk, ha saját földjüket-házukat meg akarták tartani. Megannyi rugalmas és hatékony rendszer, melynek köze sincs a pénzhez. Az ókori Egyiptom összetett városi társadalmai is meg voltak pénz nélkül, mégis évezredekig tevékenykedtek bennük mesteremberek, állattenyésztők, és működött sok másféle foglalkozás is.

Amit a tankönyvi példa bizonyít, mindössze annyi, hogy ha pénz gaz daság van, annak működtetéséhez pénz kell. A könyv persze nem ezt a következtetést vonja le, hanem egy ugrással mindjárt azt állítja, hogy minden valamirevaló gazdaság elengedhetetlen kelléke a pénz, majd a hátralévő fejezetekben nekiáll elemezni a pénz viselkedését, mégpedig abban a hiszemben, hogy ezek az elméletek a vagyon viselkedését írják le.

Ludas ebben a hamis metafizika is, de még inkább az, hogy a mai ipari gazdaságot teljesen átszövi a pénz. Itt bármilyen vagyonhoz – áruhoz vagy szolgáltatáshoz – csak úgy juthatunk, ha előbb pénz szerzünk, és azt adjuk cserébe. Ezért igen könnyű összetéveszteni a pénzt magával a vagyonnal, és a megszokásnak engedve azt hinni, hogy a gazdasági élet hajtóereje a pénz, a vagyon pedig a pénzből keletkezik – ahelyett, hogy a pénzt a vagyon önkényes mérték egy ségének tekintenénk.

Ennek a tévképzetnek az eloszlatását szolgálja az a gondolatkísérlet, melyben kitesznek egy lakatlan szigetre száz közgazdászt, kapnak fe jenként 1 millió dollárt, de vizet és élelmet nem. Sajnos a világ ipari gazdaságai most ugyanezt a kísérletet végzik el nagyban.

Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a bolygónkon fellelhető nagy ener giasűrűségű erőforrások mennyiségét keményen korlátozó termo dinamikai és statisztikai törvényeken semennyi pénzzel sem lehet felül kerekedni. Ez a legtöbb ember számára mégsem világos, mert a gazdaságot átszövő pénz majdnem mindannyiunkat rászoktatott arra a gondolatra, hogy ha van elég pénzünk, bármit megvehetünk. Arról a tényről, hogy a világ leggazdagabb emberei akár minden vagyonukat orvosokra költhetik, mégis megöregszenek és meghalnak, eszünkbe juthat, hogy a pénz sem képes felülírni a természet törvényeit, és olyan javakhoz vagy szolgáltatásokhoz sem juthatunk általa, amelyek nem léteznek.

Hogyan alakult hát a pénz jól használható vagyonmérő eszközből a mai gazdasági élet szinte egyedüli szereplőjévé? Legalább három tényező játszott közre ebben.

Először is, az iménti, erősen leegyszerűsített tankönyvi példa is tükröz valamit a valóságból. Egy összetett társadalomnak jelentős előrelépés, ha van benne valami, ami mindenre elcserélhető.Még azokban a társadalmakban is, ahol a javak és szolgáltatások elosztását társadalmi hálózatok végezték, egyetértés alakult ki, hogy bizonyos áruk – például láncra fűzött kagylók – általános értékmérőként szol gálnak. A társadalom komplexitásának növekedésével, a munka megosztás fejlődésével, a városlakó civilizációk megjelenésével egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy legyen a vagyonmérésnek valamilyen eszköze.

Ha a vagyon mérésére szolgáló eszközöket intézmények ellenőrzik, azok irányítói hatalomra tesznek szert. Számíthatunk rá, hogy minden lehetőséget megragadnak hatalmuk fenntartására és kiterjesztésére. Az ókori Egyiptomban például a templomok raktáraiban tárolt gabona volt a vagyon mértékegysége; a felhalmozott gabonát felügyelő papok komoly politikai erőt képviseltek. A középkori Európában a föld volt a vagyon megbízható mértékegysége (ezt tükrözi az ingatlankifejezés is). A feudális nemesség hatalmának forrása a földbirtok. Ma a pénzkibocsátás és a pénz kezelése fölött a kormányok, a bankok és pénzügyi korporációk gyakorolnak kizárólagos jogot, hatalmuk onnan ered, hogy ők ellenőrzik a gazdasági csere közvetítőeszközét. Természetesen a társadalom többi részét igyekeznek rávenni arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben hagyatkozzanak arra az eszközre, mely hatalmuk forrása.

Ez a két tényező a legtöbb összetett városlakó társadalom törté nel mé ben fellelhető. A harmadik tényező az, amiért a mi civilizációnk hoz zájuk képest különleges: gazdaságunk rendkívül összetett rendszer, mely a más társadalmak számára rendelkezésre álló korlátozott ener gia forrásokat ideig-óráig fel tudta cserélni a fosszilis üzemanyagokból olcsón és bőségesen áradó energiával.

Ilya Prigogine, korunk egy legújítóbb szellemú fizikusa szerint bizonyos rendszerek esetében a rendszeren átáramló külső energia növeli a rendszer bonyo lult ságát. A legszebb, kétségeket eloszlató példa erre éppen a nyugati gazdaság története 1700-tól napjainkig. Azok a társadalmak a XVIII. század elején, melyeket elért az ipari forradalom szökőárja, a régmúlt civi lizációk mércéjén mérve nem voltak különösképpen komplexek. A fosszilis tüzelőanyagok megjelenésével azonban elkezdték behozni a lemaradásukat. Az ipari korszak hajnaláig ökölszabályként kimond hatjuk, hogy az összetett társadalmakban a népességnek úgy 90%-a dolgozott a mezőgazdaságban. Nyersanyagokkal és élelemmel látták el magukat és azt a 10%-ot, aki megtehette, hogy mással foglal koz zon. 1900-ban, a kőszén korszakának csúcspontján számos ipari országban már csak 50%dolgozott a mezőgazdaságban, s az így felszabadult munkaerő új, más gazdasági szerepet kapott.2000-re, a még koncentráltabb és haékonyabb kőolaj korszakában sok ipari országban 5% alásüllyedt a mezőgazdasági dolgozók részaránya, a fennmaradó 95% bolygó történelmének legösszetettebb gazdaságában tölt be teljesen újfajta szerepeket.

Az összetettség ilyen példátlan és példátlan gyors emelkedése hozta a pénz győzelmét a csere más formái felett. Mikor a munkások döntő többsége minden szinten olyan specializált munkát végez, hogy abból érték csak százezer másik munkás erőfeszítésével együtt terem, ott a munka egyetlen lehetséges ellenértéke a pénz. Ha pedig a legtöbb vásárlónak egyebe sincs, csak pénze, akkor a pénzért vásárlás teljesen általánossá válik. A társadalmi cserehálózatok, a háztáji gazdaságok, helyi piacok, egyházi és baráti hálózatok megsemmisülnek, mindent tisztán gazdasági kapcsolatok közvetítenek. Ez a bérmunka, a bevásár ló központok és a bébiszitterek kora – mindennek ára van és mindenért fizetni kell.

Ha a közgadászok kissé szélesebb látókörrel tekintettek volna a tör té ne lemre, észrevehették volna, hogy az, amit ők a tanulmá nyo zásra érde mes gazdaságok alapvető jellegzetességének tekintettek – a pénz köz ponti szerepe – valójában csak az olcsó és bőséges energia kor sza kát jellemzi. Mivel a fosszilis erőforrásokat az új készletek fel fede zé sét meghaladó ütemben aknázzuk ki, a pénz társadalmi szere péről alkotott jelenlegi előfeltevéseinket is hamarosan át kell majd érté­kel nünk.

A sors iróniája, hogy ezt a folyamatot épp a világ ipari or szá gainak mostani bohóckodása gyorsítja fel. Azzal akarják megelőzni a Nagy Válságot, hogy olyan pénzeket költenek el, melyekkel nem ren­del keznek. Az a gazdasági válság, amely 2008-ban torkon ragadta a világot, éppen a pénz és a vagyon kapcsolatának megbomlása miatt következett be. Ha egy lelakott külvárosi ház ára 75-ről 575 ezer dollárra nő, ott a mércével vannak bajok. Ha pedig a mérce torz ered ményt ad, akkor minden rá alapozott gazdasági döntés is torz lesz – a vevők teljesen elmerülnek az adósságban, csak hogy házat vehes se nek, a bank pedig hajlandó képzelt vagyonra is hitelt folyósítani. Most, hogy a mérce visszabillent, a torzulás minden következményének el kellene tűnni a rendszerből ahhoz, hogy a rendszer ismét a helyes vagyoni arányokat mutassa. Igen ám, de épp ez az, amit a kormányok, bankok, vállalatok igye kez nek min den áron megakadályozni. A kormányok olyan ütem ben gyor sítanák a gazdaság tevékenységét, amihez a társadalmak tény leges va gyo na már nem elég. A bankok és a vállalatok mindent meg tesznek azért, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy a mérlegüket egyensúlyozó értékpapírvagyon soha nem ért egy fabatkát se, ma pedig még kevesebbet ér. A figyelmet azzal terelik el, hogy egy szerűen többet költenek, mint amennyi pénzük van. A kormányok költségvetési hiánya mindenütt kezd elszaladni, a világ derivatíva-állománya pedig már meghaladta az 1 billiárd dollárt: a vagyon és a pénz ma még jobban szétváltak egymástól, mint az ingatlanbuborék kipukkanása előtt.

Ez is példa rá, hogy ha a közgazdászok történelmi látóköre kicsit szélesebb volna, hasznos figyelmeztetésekkel szolgálhatnának. Az összetett társadalmakban ugyanis a pénz sajátos pályát fut be.

*

A kortárs gondolkodás egyik leg meddőbb szokása, hogy váltig azt állítja: a modern tapasztalat semmi korábbihoz nem mérhető. Az persze igaz, hogy a világ ipari társadalmai a fosszilis tüzelőanyagok jóvoltából sokkal nagyszabásúbb örültségeket követtek el, mint a haj dani birodalmak, de ezek az őrültségek azért sok párhuzamot mutat nak korábbi társadalmakéval. Ha tudni szeretnénk, hová tartunk, alig ha tehetünk jobbat, mint hogy megfigyeljük, milyen pályát futottak be ezek a múltban.

Giambattista Vico

Jó példa erre a modern ipari társadalmak életét teljesen behálózó pénz jelensége. Jóllehet egyetlen múltbeli társadalom sem vitte ennyi re abszurdumig, abban, hogy a vagyon helyére saját absztrakt jele kerül, nincsen semmi új. Amint azt Giambattista Vico már a XVIII. században kimutatta,a komplex társadalmak életciklusuk során a kéz zelfoghatótól tartanak az egyre absztraktabb felé, és ennek meg van a maga gazdasági vetülete is. Ahogy a politika is a nyers erő szaknál kezdi, hogy aztán a meggyőzés egyre árnyaltabb eszközeit állítsa hadrendbe, a gazdasági tevékenyéség is a reáljavak közvetlen cseréjétől indul, aztán fokozatos absztahálódik: először valamelyik áruból lesz általános egyenértékes, majd az erre beváltható elismer vény lesz a csereegység, végül forgalomba kerülnek az elis mer vényre szóló ígérvények, melyek akár át is vehetik az elis mer vé nyek szerepét.

Ez az absztrakciós folyamat fontos nyereség a komplex tár sa dalmak szá mára, mert az absztrakciókat sokkal kevesebb erőforrás felhasz nálásával lehet mozgó sítani, mint az általuk jelzett dolgokat.

Ugyanakkor az absztrakciók kényelme csapda is: mennél messzebb távolodunk a konkrét valóságtól, annál nagyobb az esélye, hogy az absztrakció mögött egyszer csak már nem találjuk ott a valóságot. A történelem csatatere tele van olyan rendszerek hulláival, melyek hagy ták, hogy hatalmuk annyira elvont formát öltsön, hogy a nyers erő szak nak már nem tudtak többé ellenállni; így járt Kína, és sok más civilizáció is. Ehhez hasonlóan a gazda sági absz trakciók is csak addig működnek, amíg léteznek azok az áruk és szol gáltatások, melyeket adni-venni lehet. Az absztrakciók csak a köz gazdászok vágyál maiban garantálják, hogy vannak mögöttuk áruk és szolgál tatások is. Vico úgy érvelt, hogy ez a csapda az oka a civilizációk hanyatlásának és bukásának. Az absztrakció annyira felfokozódik bennük, hogy elveszítik a kapcsolatukat a valósággal. A valóság, mely hajdanán kitöltötte őket, lassacskán elszivárog belőlük, az absztrak ciók megmaradt üres burka pedig egy ütésre egyszer csak szétporlik.

Gazdasági téren kellemetlenül közel jutottunk ehhez a ponthoz. A mai gazdasági élet túlnyomórészt reprezentációk reprezentációjának a reprezentációival kereskedk, melyek névértéke többszöröse a világ összes áruja és szolgáltatása értékének. Ezért fordulhat elő, hogy az áruk és szolgáltatások reálgazdasága szabadesésben zuhan, de a pénz ügyi absztrakciók mindinkább hallucinációszerű gazdaságára így is csak elhanyagolható hatást gyakorol.

De ha a szabadesés elég sokáig folytatódik, a hatás egyszer mégis csak jelentkezni fog. Erről beszél Vico is. Ez az amit a politikai osztály és kritikusai is túl könnyen vesznek. A hallucinált vagyonok gazdasága csak addig működik, amíg a résztvevők készek úgy tenni, mintha való di értékekről lenne szó. Ha ez a kedv lanyhul, a látszatok villám gyorsan el tudnak párologni. Így lesz a pénzügyi buborékokból pénz ügyi pánik, tolongás a kijárat felé. A folyamatok egyelőre még békés keretek közt zajlanak, de ez nem marad szükségképpen így.

Bizonyos értelemben az ipari korszak az utolsó spekulációs bubo rék. A végtelen gazdasági növekedés vágyálmától fűtött három évszázados tivornya a véges bolygón, ahol az olcsó és bőséges energia készletei még inkább végesek. Ez a megabuborék azonban eresztett egy másik megabuborékot is: a pénzt. Ez az, amit harmadlagos gazda ságnak nevezünk, és ami a vagyon absztrakt jeleinek halmozásával átformálta a gazdasági életet, kishíján megfojtva az áruk és szol gál­tatások másodlagos gazda ságát, nem is szólva a bennünket életben tartó természeti rend szerekelsődleges gazdaságáról.

A spekulatív buborékoknak vannak bizonyos közös vonásai. Először is: a spekulatív eszköz értéke kitartóan emel kedik, a gazdaság egészéhez képest aránytalan módon.

Másodszor: a spekulatív buborékok az általuk megteremtett fiktív értéket el is nye lik. Egy részvénypiaci buborékban a részvények eladásából származó jövedelem azonnal visszatér a részvénypiacra – enélkül nem lenne buborék. A pénzbuborék esetében az a furcsaság, hogy maga a vagyon értékének mérésére szolgáló eszköz válik speku latív eszközzé. A papírvagyon buborékja esetében a buborékban kelet kezett papír jöve del meket újra papírvagyonba fektetik. Csak azért nem jár a fiktív papír vagyonok bődületes növekedésének nyomában 1000%-os in fláció, mert a papírok többségén újra csak papírvagyont vásárolnak.

A spekulatív buborék harmadik jellegzetessége, hogy a bubo ré kot fenntartó emberek száma állandóan növekszik. 1929-ben tapasz talatlan amatőr befektetők árasztották el a tőzsdéket, 2006-ban száz ezrek, vagy talán milliók, akik azelőtt azt hitték, a ház arra való, hogy lakjunk benne, hirtelen felismerték, hogy pénznyerőgéppel van dol guk, ezért minden vagyonukat ingatlanba fektették.

A pénz hasonló okok miatt szőhette át ilyen mértékben a gazda ságot.

A buborékok természete olyan, hogy egyszer csak elpattannak. Ilyenkor a spekulatív eszköz értéke visszazuhan a padlóra, a fiktív értékek megsemmisülnek, a minden befektetett pénzüket elvesztő amatőr befektetők pedig elszivárognak a piacról. A pénzbuborék esetében ez még nem következett be.

Az USA államadósságának és GDP-jének változása 1900-2009 között.


A pénzpánik komoly fenyegetést jelent a dollár számára, mert az volt az elmúlt évtizedek felfúvódási folyamatának meghatározó alap eszköze. A robbanást tavaly talán még meg lehetett volna előzni azzal, ha az ingatlanpiaci lufit hagyják teljesen kidurranni, az ugyanis a dol lár ban számított absztrakciók egy jelentős részének megsemmisü lésé hez vezetett volna. Sajnos az amerikai kormány úgy döntött, hogy in kább új életet lehet a buborékba azzal, hogy olyan pénzt költ el, ami vel nem rendelkezik és különféle pénzügyi trükkökbe menekül. Sok ország már hajlandó több pénzt kölcsönözni az Egyesült Álla moknak. Az egyik feltörekvő hatalom, Kína már csendben meg is kezdte dollár tartalékainak átváltását kézzelfoghatóbb vagyon ele mekre.

Ezidáig más ipari országok jól felfogott érdeke volt, hogy állan dó hitelárammal tartsák fenn az Egyesült Államokat. Adósodjon el, de maradjon meg a magára osztott szerepnél, legyen továbbra is a világ csendőre. Kényelmes elrendezés volt ez, mert így más országoknak nem került túl sokba a Közel-Kelet megosztása, vagy a gazdasági hege mónia fenntartása a harmadik világ türelmetlenebb országaival szemben. Az olcsó fosszilis tüzelőanyag korszakának végére érve azonban ezek az országok ráébredhettek, hogy ha az Egyesült Álla mok nem használná fel ezeknek az erőforrásoknak az egynegyedét, akkor nekik is több jutna. Ez esetleg ellensúlyozná azt a hátrányt, hogy az Egyesült Államok fizetésképtelenné válik.

Feltehetjük, hogy a most óriási mennyiségben keringő papír va gyonok, bármilyen pénznemben tartják is számon őket, hosszú távon teljesen el fognak értéktelenedni. Hogy ehhez mennyi időre van szük ség, nem tudjuk, elhúzódhat évtizedekig, vagy bekövetkezhet azonnal, de a vagyon absztrakt jeleinek mennyisége olyan mértékben meg ha ladja a tényleges vagyont, hogy ez a helyzet tartósan nem ma rad hat fenn. A gazdasági növekedés már nem siethet a segítsé günkre: az olcsó fosszilis tüzelőanyagok kora véget ért, így az áruk és szolgál ta tások világában néhány kivételes területtől eltekintve inkább zsugo rodás várható. Tovább nyílik az olló a másodlagos (reál) gazdaság vagyona és a harmadlagos gazdaság pénze között, ami fokozza a pénz elértéktelenedése felé ható nyomást.

Ilyet már láttunk. Ahogy a komplex társadalmak közös vonása a gazdasági absztrakciós szint növekedése, úgy közös vonás ennek lebomlása is a hanyatlás és bukás időszakában. Az az elkeseredés, amivel Amerika most beleveti magát a pénzmennyiség növelésébe, miközben gazdasága zsugorodik, teljes mértékben párhuzamba állítható a későrómai kor pénzrontó igyekezével. A római gazdaság az össztettségnek igen magas fokára jutott, nemzetközi hálózattá fejlődött, pénzkölcsönzői – akiket ma pénzembereknek mondunk – komoly erőt képviseltek, a hitel pedig fontos szerepet játszott a mindennapokban is. A birodalom bukásával mindez eltűnt. A Róma romjain juhnyájat legeltető pásztor bartergazdaságban és feudális szokásrendben élt, ahol a régi pénzérméket inkább ékszernek használták, nem csereeszköznek.

A mi gazdasági rendszerünk szinte bizonyosan ebbe az irányba fordul majd – bár hogy a Washingtonban legeltető juhászok mi hasznát veszik majd a vastag kötet bankóknak, nem világos.

Források:

http://ffek.hu/blog/acs_jozsef/j_m_greer_penz_metafizikaja_0

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/09/metaphysics-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/metastasis-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/twilight-of-money.html